*2.ÉVAD* 65.fejezet~Ez lehetetlen

Hát hello-bello :*
Igazán megleptetek,hogy megint komiztatok...imádlak bennetetek!:)
Ahogy elnéztem valaki szeretné,hogy jöjjön a baba,valaki pedig nem...:D
Na de ebből a részből ki is derül..:P
4-5 komi után új rész!
Köszönöm a kommenteket!
Puszoo:Krisztii
Jó olvasást!xx

(Bella szemszöge)

Hatalmasra meresztett szemmel bámultam a tesztet,ami két csíkot mutatott.Ziháltan kapkodtam levegőért,és próbáltam felfogni a tényt,hogy állapotos vagyok.Azt,hogy a kis Tomlinson úton van.Remegő kézzel mutattam a többiek felé,akik halálra sápadtan kezdték vizsgálni azt az izét.A könnyeim másodpercek töredéke alatt kezdtek végig folyni az arcomon,majd csöppentek le a padlóra.Nem álltam még készen az anyaságra,arra meg pláne nem,hogy elmondjam Louisnak is.Hisztizni akartam.Kiakartam adni magamból a feszültséget,de nem a lányok előtt.
-Bella,most mi lesz?-kérdezte Danielle.Bár mennyire is szerettem volna nem kiakadni,valahogy nem tudtam magamban tartani.
-Nem tudom,semmit se tudok!Én nem akarok 18 évesen gyereket,soha nem álmodtam erről.Persze szeretnék gyereket,de még nem most.Felnőtt sem voltam,én még csak egy tinédzser vagyok,aki teljesen elrontotta az életét,mert nem használt óvszert.És azt se tudom,hogy hogyan mondjam el Louisnak.Egy gyerek felelősséggel jár,nem lehet elhanyagolni.Louis híres,a gyereket szétcibálná a sajtó..nem tehetem tönkre a karrierjét egy be nem tervezett gyerekkel!Én erre nem állok készen!-kiáltottam,majd kirontottam a szobából.Egyedül akartam lenni,vagyis nem.Egy emberre volt szükségem.Joshra.Lerohantam a lépcsőn,majd a cipős polchoz léptem.Felkaptam egy egyszerű balerina cipőt,majd kiléptem a hűvös Londoni levegőre.Mint mindig,most is minden honnan fotósok vettek körülül.Előkaptam a szemüvegem,majd mit sem törődve a fotósokkal tovább mentem.Az úti célom a temető volt.Szükségem volt a legjobb barátomra,hiába tudtam hogy nem fog tudni segítséget adni,de legalább valamennyire a közelemben volt.Lassan léptem be a vaskapun és kezdtem el araszolni a sírhoz.Óvatosan leültem a padra,majd nézni kezdtem az eget.Nagyon rég voltam itt,azt hiszem olyan 3-4 hónappal ezelőtt,amikor még Harryvel együtt voltam.
-Josh!Mit kéne tennem?Nagyon-nagy szükségem lenne most rád.Az ölelő karjaidra és a biztató szavaidra.Mit kellene tennem?Elvégre még csak 18 éves vagyok,nem szülhetek gyereket,3 hónapja vagyunk együtt Louisval.Persze szeretem meg minden,de nem halálbiztos a kapcsolatunk...Kitudja,lehet Ő elhagyna a gyerek miatt és azt nem szeretném,de nem is titkolhatom előle...-motyogtam.Éreztem,hogy az arcomon végig folyik pár könnycsepp,de nem akartam sírni.
-Tudtam,hogy itt leszel...-hirtelen fordultam hátra és néztem szembe a látogatómmal.Hány percig is voltam egyedül?10?
-Niall,egyedül szeretnék lenni!-mondtam.Ő megrázta a fejét,majd leült mellém a padra.
-Mond el,hogy mi történt!Daniellék nem hajlandóak semmit mondani,Louis pedig nem tudja elképzelni,hogy mégis hova tűntél!-ahogy Niall kiejtette Louis nevét,a szívem melegség járta át,de pár másodperc után el is illant.
-Állapotos vagyok!-motyogtam.Láttam ahogy Niall kinyitja a száját,de egyből be is csukja.Tudtam,hogy most próbálja feldolgozni az előbb hallottakat,de nem igazán megy neki.
-Louis tudja már?-kérdezte.Hevesen rázni kezdtem a fejem,Ő pedig közelebb csúszott hozzám,majd megölelt.És igen,erre volt szükségem.Egy ölelésre.
-Niall,hogy mondjam el neki?-suttogtam Niall mellkasába.Az ír fiú simogatni kezdte a hátam,majd a fülemhez hajolt.
-Nem tudom Bells.Nem hiszem,hogy bármi probléma is lenne belőle.szeret téged,biztos nem fog elhagyni.Sőt szerintem még örülne is,hogy jön az utódja.-mondta,én pedig felnevettem.Hihetetlen ez a srác,pár perc alatt képes felvidítani.Egy puszit nyomtam az arcára,majd felpattantam az padról.Niall értetlenül nézett rám,de ő is felállt.
-Menjünk haza,beszélnem kell Louisval.Köszönöm Nialler!-mondtam.Niall halványan elmosolyodott,majd közelebb húzott magához.Össze karolkozva mentünk haza,amit persze a sajtó meg is örökített.Kacarászva léptünk be a házba,de a jó kedvem egy másodperc alatt elillant.Louis aggódó szemekkel mért végig,majd amikor felfogta hogy ki vagyok,közelebb jött és szorosan megölelt.Elhúzódtam Louistól,Ő pedig kérdőn tekintettel nézett rám.
-Mit titkolsz?-kérdezte.
-Gyere fel a szobámba és mindent megbeszélünk!-motyogtam és egy rövid csókot nyomta Louis szájára.Megragadta a kezem,majd az emelet fele kezdett húzni.A szobámba húzott,majd magunk után gyorsan becsukta az ajtót és megcsókolt.Óvatosan elhúzódtam róla,majd mélyen a szemébe néztem.
-Na jó,mi a baj?Látom rajtad,hogy valamit el szeretnél mondani,szóval gyerünk!-mondta és kíváncsian nézett ránk.Vettem egy mély levegőt,majd Louis szemeibe néztem.
-Nos,én nem igazán tudom,hogy mit fogsz hozzá szólni,de...-kezdtem,de Louis félbeszakított.
-Szakítani akarsz?-kérdezte elhalóan.Összevont szemöldökkel néztem rá,majd hevesen rázni kezdtem a fejem.
-Nem,dehogyis..szó sincs ilyenről,ez sokkal komolyabb ennél.Szóval kérlek ne szakíts félbe,mert fontos dolog...-motyogtam,Louis bólintott egyet,én pedig folytattam.-Louis.....állapotos vagyok!-motyogtam.Louis szemei hirtelen kidülledtek,és még levegőt is elfelejtett venni.Üveges szemmel bámult rám,majd a hasamra.Féltem a válaszától,sőt rettegtem.Mi van akkor,ha most elhagy,én azt nem bírnám ki.Louis hirtelen felpattant,majd közelebb lépett hozzám.Ijedten néztem rá,Ő pedig megcsókolt.Készségesen visszacsókoltam és azon gondolkoztam,hogy most mit gondol.Akkor ezek szerint minden rendben van?