*2.ÉVAD* 47.fejezet~Vallomások

Sziasztok!:)
Úristen,nagyon szégyenlem magam,hogy ilyen sokára hoztam a részt.
Nem mondok róla véleményt,ezt mondjátok el majd ti!:)
Köszönöm az eddig kapott komikat,imádlak titeket:)
Na itt is a rész,Komizzatok!:)
Puszii:Krisztii
Jó olvasást!xx


(Niall szemszöge)

-Niall....-amint meghallottam a nevem 180 fokos fordulatot vettem.Az ágyra néztem,ahol Bella apróra nyitott szemmel nézett engem.A szemeim megteltek        könnyekkel,és közelebb sétáltam hozzá.
-Bella..-suttogtam és megöleltem a lányt.-Hogy lehettél ilyen idióta?Miért kellett ezt csinálnod?Mindent megtudtatok volna beszélni Harryvel,vagy segítettem volna akár én is,sőt szerintem mindenki.-mondtam.Bella lesütötte a szemeit és a takarót kezdte fixírozni.
-Sajnálom Niall!-motyogta.-Tudom,hogy hülyeség volt,de akkor nem gondoltam semmire,csak arra hogy nekem elegem van ebből.-folytatta.Szemei csillogtak a könnyektől,de nem engedte azokat szabadjára.
-Szólok egy orvosnak hogy felébredtél és szerintem a többiek is beszeretnének jönni.-mondtam és meg sem vártam a válaszát,kirontottam a kórteremből.Louis felkapta rám a tekintetét,én pedig sokatmondó tekintettel néztem rá.
-Felébredt?!-visította,amire az alvó Harry felpattant és rám emelte a tekintetét.
-Niall!-sürgetett.Bólintottam egyet,Harry pedig az ajtó felé indult.
-Ne menj még be,először küldjünk be egy orvost.-mondtam és megindultam az orvos keresésére.Még gyorsan hátra pillantottam Harryre,aki a falnak dőlve támaszkodott.


(Bella szemszöge)

Fáradtan feküdtem a kórházi ágyon,és vártam,hogy az orvos bejöjjön és közölje velem,hogy hazamehetek.Nem is kellett sokat várnom,ugyan is az orvos 10 perc után besétált az ajtón és elmosolyodott.
-Látom Miss Jonhson már jobban van,de még nem mehet haza.Életveszélyes állapotban szállították be,abban sem voltunk biztosak,hogy túléli,de hát csodák még léteznek.-mondta és elmosolyodott.
-Értem!-mondtam és én is elmosolyodtam.A doktor úr elindult az ajtó felé,de visszafordult.
-A barátai már nagyon beakarnak jönni!-mondta és kisétált az ajtón.A következő pillanatban pedig Louis ugrott be rajta,egy hatalmas vigyorral az arcán.Elmosolyodtam a jól ismert srác láttán.
-Louis.-suttogtam.A fiú közelebb lépett hozzám,és szorosan megölelt.Bódító illata most is lerészegített,úgy mint New Yorkban,de nem engedhettem a csábításnak,nem lehettem újra hülye.
-Annyira jó téged látni.El sem tudod képzelni,milyen volt belegondolni abba,hogy soha többé nem láthatlak.Hogy nem ölelhetlek meg,nem láthatom a szemeid,az arcod,a mosolyod,mindent...Bella,nem tudom hogy mi ez amit irántad érzek,de kezd rajtam felül kerekedni.Nem tehetem ezt Eleanorral,se Harryvel...de azt hiszem szerelmes vagyok beléd.-motyogta.Könnyes szemmel firtattam a srác arcát,akit én is ugyan úgy szerettem.
-Louis,sajnálom hogy ekkora fájdalmat okoztam neked.Nem gondoltam végig,hogy mit cselekszem..sajnálom.Szeretlek téged,de tényleg nem tehetjük ezt velük.Elvégre Harry a legjobb barátod,nekem pedig Eleanor az egyik legjobb barátnőm.Olyan nehéz..-suttogtam.Louis bólintott és egy apró puszit nyomott az arcomra.
-Talán próbáljunk meg ugyan úgy CSAK legjobb barátok maradni..és ezzel nem bántunk meg senkit.Beszélj Harryvel!-mondta és azzal a lendülettel kiviharzott az ajtón.Megsemmisülten dőltem vissza az ágyba és vártam Harryt,aki három másodpercen belül már a kórterem kellős közepén állt.Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek,szemei pedig piros színben pompáztak.Sírt és fáradt volt.
-Bells...-motyogta és közelebb sétált hozzám.Szomorúan nézett rajtam végig,majd a kezemért nyúlt,de félúton meggondolta és visszahúzta maga mellé a kezét.-Figyelj,én nagyon sajnálom,hogy ilyen hülye voltam.Én téged szeretlek és nem azt a hárpiát,én nem tudom hogy mi ütött belém,én csak hülye voltam,sőt egy idióta.De megbántam Bella,sose akartam hogy miattam ide kerülj,én mindig vigyázni akartam rád,veled akartam lenni,megakartalak védeni mindentől,de egy balfasz vagyok és elrontottam.És tudom,hogy megbocsáthatatlan a bűnöm,de én a bocsánatodért esedezem.Bella Jonhson megtudnál nekem bocsájtani?Tudnál még engem szeretni ezek után,vagy örökre felejtselek el és hagyjalak békén?-Harry azt hittem sosem fejezi be a szófosását,aranyos volt és tudtam,hogy sajnálja,de ez egy kicsit kimerítő bocsánat kérés volt.Reménykedve nézett smaragdzöld szemeivel,én pedig apró mosollyal néztem vissza rá.
-Harry.Elhiszem,hogy sajnálod,és igen egy nagy balfasz voltál.Tudom,hogy nem akartál nekem rosszat,csak a férfiasságod hát szóval érted.Megbocsájtok neked,és nem nem kell elfelejtened,sőt ne is hagyj békén.Szeretlek téged te idióta!-mondtam.Harry arca pá másodperc alatt váltott a halál sápadtból iszonyúan boldoggá.Közelebb lépett hozzám és megcsókolt.Erőteljesen csókolt,úgy mint aki soha többé nem akar elengedni és ez így is volt helyén.Tudtam,hogy jól cselekszem ezzel,hogy megbocsájtok Harrynek,elvégre Louisval soha nem lehettünk volna együtt.Vele nem volt ilyen sors írva,viszont Harryvel mindent kibírtunk.A szerelmünk mindent legyőz.

(Harry szemszöge)

Hihetetlenül boldog voltam,amikor Bells azt mondta,hogy megbocsájt.Madarat lehetett volna velem fogatni,nem hittem a fülemnek.Ez a lány egy csoda volt,egy csoda akit a világon mindennél jobban szerettem.
-Szeretlek Kicsim!-motyogtam amikor ajkaink elváltak egymástól.Bella rám mosolygott,majd az ajtó felé nézett,ahol Louis és Eleanor álltak.Louis kissé szomorúan nézett ránk,Eleanor pedig őszinte mosollyal díjazta a jelenetet.
-Örülök,hogy kibékültetek,de annak sokkal jobban,hogy jól vagy Bells!-mondta Eleanor és az ágyhoz sétált.Arrébb lépkedtem és vigyorogva néztem ahogy a két lány szorosan megöleli egymást.
-Remélem haver,most már nem rontod el!-mondta Louis,aki időközben közelebb jött hozzám.Arca figyelmeztető volt,és ezt meg is értettem.
-Soha többé,nem leszek ekkora gerinctelen állat,mint most voltam!-mondtam és visszafordultam a lányokhoz.Louis mereven nézte a két lányt akik elmélyülten beszélgettek.
-Na jól van,szerintem hagyjuk őket magukra.-áll fel Eleanor és Louishoz sétált.Louis aprót bólintott és Bellához sétált.Pár másodpercig csak nézték egymást,majd Louis nyomott egy puszit Bells fejére és elvigyorodott.
-Majd még látjuk egymást!-vigyorogta és El-t átkarolva kiment az ajtón.
-Annyira hülye!-röhögte Bella.Olyan jó volt látni,hogy boldog.Azt hogy végre nem csak sír,és azt hogy életben van.
-Soha többé ne csinálj ilyen hülyeséget.Nem tudnám elviselni,ha elveszítenélek.Nekem te vagy a legfontosabb.Szeretlek téged Bella,még akkor is amikor nem látszik.Teljes szívemből szeretlek,totálisan beléd vagyok esve!-suttogtam és közelebb lépkedtem hozzá.
-Megígérem,hogy soha többé nem csinálok ilyen butaságot.Sajnálom,hogy fájdalmat okoztam neked.Szeretlek téged mackó!-mondta és megcsókolt.Ott abban a pillanatban tényleg úgy éreztem,hogy boldog vagyok.Hogy soha senki nem választhat el tőle,hogy Ő és Én mindig együtt leszünk.


(Louis szemszöge)

Fájt látni őket.Tudtam,hogy ennek így kell lenni,de fájt.Szerettem Eleanort,ő volt a barátnőm.Vele eltudtam képzelni,az egész életemet,de Bella,ő annyira más volt.Felettébb szórakoztató egyéniség volt,aki mindig képes volt felvidítani.Más volt,mint Eleanor.Teljesen különböztek,mégis mindkettejüket szerettem.Sose akartam két tűz közé kerülni,de ez most megtörtént.Tudtam,hogy annak,hogy Én és Bella együtt legyünk semmi esélye.Én nem akartam megbántani El-t,Ő pedig szerette Harryt.Ráadásul Harry volt a legjobb barátom,nem akartam neki ekkorra fájdalmat okozni.És Eleanornak sem.Gondoltam,hogy Bella megbocsájt Harrynek,hiszen a repülőn is megmondta,hogy megfog neki bocsájtani.Tudtam,hogy így lesz,ennek így kellett lenni.Nekem és Bellának CSAK barátoknak szabad maradnunk.Nem tehetjük tönkre ezt.Elvégre ha kiderül,hogy szeretem,csak rosszabb lesz minden.
-Soha senki nem tudhatja meg,hogy szerelmes vagy Bellsbe!-suttogtam.
-Micsoda?-kérdezte egy hang.Egy hang akit,nagyon is jól ismertem.